Egy kedves ismerősömet, Csabát úgy egy évvel ezelőtt saját csapatából kiemelve középvezetővé léptették elő egy fejlesztő cégnél. A cégnél policy, hogy első körben belső embert keresnek minden pozícióra. Vegyes érzésekkel fogadta a kinevezést, mert nyilván örült az elismerésnek, amivel az elmúlt években tett erőfeszítéseit jutalmazták így, de közben azt is érezte, hogy nem lesz könnyű továbbra is csapattagnak maradnia.

Ezután, amikor nem jöttek a várt eredmények és Csaba meggyőződése szerint több ízben is udvarias vitába szállt főnökével csapata érdekeiért, megkapta, hogy „nekünk nem szakszervezeti bizalmi kell, hanem a céghez lojális, erőskezű vezető.” 

Így aztán Csaba nem vitatkozott többet, mert hát mégiscsak a kinevezés, meg az új cégautó, meg minden…De reggelente egyre kevésbé volt barátja a tükör és már kedve sem nagyon volt bemenni.

A probléma megoldásaként kértek rá egy 360 fokost a külső HR tanácsadótól. Csaba rutintalan volt az ilyen tesztek világában, így az lett neki „eladva”, hogy megnézzük, mi lehet a gond, de ne aggódj, segítünk. Ezt követően mindenki szépen, őszintén elmondta a véleményét, az eredmény pedig az lett, hogy a csapat nem fogadja el őt vezetőjének, mert úgy érzik, nem áll ki értük eléggé, „elárulja” őket.  A külső HR-es tanácsa pedig: jobb lenne egy új ember a csapat élére.

Csaba összeomlott. Ennyit nem ért az egész kinevezés, visszaad inkább mindent. De már nem lehetett, a csapatát ekkorra elvesztette. A főnöke átrakta máshová, csapatával már csak távoli kapcsolata maradt. Ezután rövid időn belül felmondott és lelépett. (Fél éven belül az egész csapat lelépett az utolsó emberig)

Nem lett volna rossz, ha a HR tanácsadó nem csak a nagyon divatos 360-fokosról olvasott volna, de összefut Handy üres esőkabátjával is.   

Tegnap kellemetlen összetűzésem volt egy fiatal kollégával, akit önszorgalomból a szárnyaim alá vettem. Úgy láttam szeretne tanulni (ezt rendszeresen hangoztatja is) és megfogadja a szakmai tanácsaimat.  Egy feladatban eléggé alulteljesített (értsd: megcsinálta, de lehetett volna sokkal jobban is) szóvá tettem, hogy a konkurenciáé sokkal jobb lett és megmutattam neki, mint követendő példát. Erre teljesen kiakadt, hogy miért hasonlítom az ő teljesítményét egy olyanéhoz, aki több mint 10 évvel régebb óta van a szakmában – és jó is abban, ami csinál. Mire én rávilágítottam, hogy

1. a fogyasztót/vevőt ez egyáltalán nem érdekli. Nincs oda írva a rosszabb termék/szolgáltatás mellé, hogy „bocs, ez azért lett rosszabb, mert mi még tanulunk”

 2. ahogy egy ismerősöm mondogatta ilyen helyzetekben: „nem a bányászbéka segge az etalon!”

Piaci környezetben mégis mihez kellene hasonlítani egy rossz teljesítményt?! Egy még rosszabbhoz, vagy egy nagyon jóhoz?

Ha valaki tanulni szeretne, el kell tudnia viselni az építő kritikát. Azt is tegyük hozzá, hogy azt illik kulturáltan megfogalmazni (én azt gondolom ez esetben ügyeltem erre, ezt nem is kifogásolta). 

És ha valaki tanulni szeretne, az sem árt, ha tudja, kitől érdemes. 

Tegnap kaptam egy feladatot, meg kellett írnom egy dokumentációt valamire vonatkozóan.  Elég sok múlik a dolgon, úgyhogy szerettem volna jót csinálni, nem csak úgy letudni.

Mivel a cégen belül nincs olyan tudásbázis, ahonnan bármiféle iránymutatást kaphattam volna, hogyan induljak el, kitől kérhetek tanácsot (a tipikus vállveregetésen kívül: „Ügyes vagy te, összerakod.”)  Se iratminta, se korábbi verzió, se semmi. Jön hát a következő adekvátnak tűnő megoldás: hogyan csinálják mások, tehát a jó öreg Google! Beírom, keresek, kapok egy rakás példát, jónak tűnőt, látványosan rosszat, és egy csomó árnyalatot a kettő között. De a kérdés - finomított formában – továbbra is megmarad: hogyan csinálják azok, akik jól és jót csinálnak?  Avagy hogyan tudom eldönteni, melyiket válasszam? Tehát szűrni kéne a szemetet… Ok,  de kinek? Milyen jó lenne, ha lenne egy közösség, ahová bedobhatom, hogy „Mit szóltok hozzá? Szerintetek?”  A Facebook-ra mégsem tehetem ki!

A vége az lett, hogy letöltöttem a legszimpatikusabbat, átírtam és elküldtem néhány „szerencsés” kiválasztottnak, hogy mondjanak már rá valamit. De még mindig az van bennem, hogy mi van, ha egy olyantól jött volna a legjobb megoldás, akiről nem is gondolnám?

És vajon a következő, akinek hasonló lesz a feladata, majd rátalál-e az én „művemre”?  Lehet, hogy neki is kidobja majd a Google…:-)

„Sokféle és komplex okok – szűrések, véletlenek, tűzesetek – játszhatnak közre abban, hogy egy mű ne jusson el hozzánk. Voltaképpen senki sem igazán felelős az eltűnéséért. Mégsem marad ránk. S minthogy igen sokan kommentálták és nagyra tartották, ezért éppen hiányával vonja magára a figyelmet. Ilyenek voltak Zeuxis munkái. Senki sem látta őket a művész kortársain kívül, s éppen ezért beszélünk róluk mindmáig.” (Umberto Eco)

Kiszámoltam, (na nem unalmamban, hanem hogy hiteles legyen a poszt), hogy az elmúlt egy hónapban további 3 kollégámmal együtt, összesen több mint 200, azaz kétszáz (!) órát töltöttünk el egy olyan közbesz tender anyagának összeállításával, amiről sejtettük, hogy halálraítélt. De hát meg kellett próbálni, hátha… Ebben a 200 órában benne volt a teljesen meddő mítingeken való végtelen ücsörgés, jópofizás a konzorciumi tagokkal (akik amúgy a konkurenciánk, de a szinte lehetetlen feltételeknek való megfelelés perverz vágya azért rövid időre csak kiharcolta a tűzszünetet), a kilóra mért, irtózatos méretű word doksi napokig tartó formázása, és végül annak éjszakába nyúló, több mint 1000 oldalas nyomtatása és fénymásolása. (Ezúton kérek elnézést minden szerencsétlen esőerdőtől a paperless office-jegyében!)

És ez sajnos nem volt egyedi hónap. Majdnem minden hónapra jut egy-egy ilyen. Idegölő, demotiváló és teljesen értelmetlennek tűnő munka. Merthogy mindeközben semmi új nem keletkezett. Nem születtek új ötletek, új nézőpontok, senki nem érezte közben jól magát. Mindenkit csak a tendernyerés vágya és az azzal együtt járó bónusz hajtott (előre kitűzött jutalom: motiváció 2.0 oprendszer). Mikor összeállt a kép, hogy valószínűleg nem nyerünk, akkor pedig már csak az, hogy kipipáljuk a „beadás-projektet” és lejelenthessük a Főnök felé, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk (büntetéstől való félelem: szintén motiváció 2.0). Mennyi hasznos és értelmes munkát lehetett volna végezni ennyi idő alatt?! Kipróbálni új dolgokat, vagy csak beszélgetni valami előremutatóról. Persze ha nyer a cég, mindenki örül, mert tovább vegetálhat a nélkül, hogy kétes kimenetelű innovációkba vágnánk bele, vagy egy kicsit is ki kellene lépnünk a komfortzónánkból.