Tegnap beugrott hozzánk a sógorom, látom, hogy már megint egy szép, új vállalati kocsival jön. Kérdezem, hogy megy a meló? Mondja, hogy semmi jó, már megint váltani akar.

Zsolt (31) egy irodatechnikai multi magyar leányánál húzza az igát key account-ként. Ide másfél éve jött a szorosan vett konkurenciától, dupla fizuért és jobb juttatási csomagért, de ugyanazt csinálja itt is már vagy 4-5 éve – többnyire unatkozik.

Futunk egy kört azzal, hogy visszamenjen-e az előző helyére, de látom rajta, hogy inkább csak költői a kérdés. Kérdezem, hogy mivel akar foglalkozni? Kiderül, hogy nincs konkrét elképzelése, de elege van a multi értelmetlennek tűnő üzletpolitikájából (miért nem akarja eladni az amúgy épp rárohadó készletet az eredeti ár feléért, ha annyiért van vevő rá stb.), a távol-keleti cégkultúrából (japán vezetés és parancsuralmi rendszer) és a szerinte bábként működő főnökéből. És akkor jön a szokásos szöveg: „valami értelmes dolgot szeretnék végre”. 

Elmesélem neki, hogy egy ismerősöm belevágott egy jó ötletbe, amihez pályázati pénzt is nyert és mivel közben váratlanul kapott egy remek állásajánlatot, most keres valakit, aki felépíti helyette az üzletet. Nincs ugyan cégautó, meg nagy gázsi (legalább is egyelőre), de minimum 3-5 éves perspektíva, amiben van kihívás, önállóságot és rátermettséget igénylő munka. Szerintem tényleg testhez álló feladat lenne neki.

Tetszik neki az ötlet, de köszöni, inkább nem kéri.

Akkor ő most gyáva, kényelmes, megalkuvó, vagy csak nem elég kalandvágyó?