Divatos kifejezés ma a love-brand. Ma mindenki azt akar építeni szinte mindenből. Olyat akar a megrendelő, mert hallotta, hogy az a menő és a reklámügynökség is egyből azt javasolja „csináljunk belőle love-brandet!”

Pedig love-brandet nem lehet mindenből csinálni és nem is az ügynökség csinálja bármiből. Azt a vevők csinálják „valamiből”, ami arra érdemes. Reklámmal, megfelelő kommunikációval hozzá lehet valamicskét tenni (sőt!), de annál sokkal fontosabb, hogy a túloldalon, az alkotó, gyártó, szolgáltató oldalán is meglegyen a „love”. Hogy a túloldalon az a termék, vagy szolgáltatás igazi jómunkával készüljön, mert az átjön a vevőnek mikor találkozik vele.

Fiatal pályakezdővel beszélgettem arról, hogy mit csinál. Fél éve keres munkát bölcsész végzettségével, és most nagyon boldog, hogy van munkahelye. Pénzügyi asszisztens, de – mint mondja – mást is csinál. „Sok mindent, nagyon sokrétű a beosztásom, még Humán Menedzsmenttel is kell foglalkoznom.” – mesélte büszkén és szenvedélyesen. Tágra nyílt szemmel, és szinte értetlenül hallgattam. Nem mertem többet kérdezősködni.

Többször morgolódtam már magamban téves angol fordításokért. Utoljára Chris Anderson könyvének olvasásakor döbbentem meg, amikor a passionate amateur-t profi amatőrre fordították. Anderson egy régebbi blogjában és könyvében is ír róluk. Az amatőrök maguknak választanak munkát, a szakembereket viszont kiválasztják. Nem számít, mennyire szereted a munkádat, előbb-utóbb úgy is csinálsz valamit, ami olyan, mint a munka. Valamit, amit meg kell tenned, mert a főnököd megkért rá vagy a környezeted megkívánja. És ilyenkor az érdeklődés hiánya megfoszt a professzionális szaktudástól. De az amatőrök olyanok, mint az önkéntesek. Ők döntik el, hogy mivel töltik az idejüket, arra mennek, amerre szenvedélyük, érdeklődésük, tudásuk és személyiségük viszi őket - nem tovább. Ha ez elveszik, arrább állnak, és átadják helyüket a friss energiával teli elkötelezetteknek.

Végezetül egy kis etimológiai kitekintés: az amateur a latin „szeretni” amatus, amare szavakból származik.

Egy 40 körüli kedves ismerősöm nem rég felmondott a multinál, ahol 17 éve dolgozott. Igen, ez volt az egyetem után az első normális munkahelye és igen, ő nem az az „ugrálós típus”.  Nem volt semmilyen konkrét oka rá, megfizették, nem hajtották agyon, a társaság is egészen jó volt. Egyszerűen úgy érezte, el kell jönnie, mielőtt megöli az unalom. Kb. 5 éve nem váltott pozíciót a cégen belül és már akkor is azért ajánlották neki a mostanit, hogy ne menjen el. Mert ő megbízható, értelmes srác, jó diplomával – az álom munkaerő.  

Most sokan mondhatnák, hogy irigylik a problémáját, mert van, akinek nemhogy unalmas, de semmilyen állás nem jut – és ő mégis lelépett. Most – ahogy ő mondja – újratervezi az életét. Teljesen mással szeretne foglalkozni, más iparágban, más jellegű munkát végezni. Talán bicikliboltot nyit, vagy sárkányfű-árus lesz.

Bátor? Telhetetlen? Nagyravágyó semmiképp. Egyszerűen csak újra át szeretné élni azt a bizsergető érzést, amikor valami olyat csinál az ember, aminek értelmét látja, és ahol „kapaszkodni kell”. Újra szeretne olyan izgalommal mesélni a munkájáról másoknak, ahogyan csak a belső elköteleződésből dolgozóknak tudnak. És ezt itt már rég nem érezte.

A HR-esek mostanában kezdenek intenzívebben foglalkozni azzal a jelenséggel, hogy a megfelelő embereket nem elég egyszer beleültetni a megfelelő pozícióba. Sőt lehet, hogy az sem elég, ha időnként rotálják a menedzsereket a vállalaton belül. Az igazán jó szakembereknek ez egy idő után kevés lesz.

Ez egy újfajta kihívás elé állítja a vezetőket – kicsit talán a párkapcsolatokhoz hasonló – ahol azt szokták mondani, nem elég megszerezni, meg is kell tudni tartani egy nőt/férfit.

Az irodában pedig értelemszerűen vannak jobb és rosszabb helyek, hiszen mindenki szeretne az ablak mellé ülni (és a bárányfelhőket szemlélve a szabiról álmodozni) és nem sokan kívánkoznak a légkondi alá, vagy a dohányzóterasz kijárata mellé, ahol egész nap jövés-menés van.

Persze mindenki a jó helyekre pályázik, ehhez viszont időben kell érkezni…

Mikor a főnök megérkezik – persze nem az elsők között – az iroda látványa remek lenyomata annak, ki mikor érkezett.

Azt a srác sem tudta pontosan, vajon eredetileg jutalomnak vagy büntetésnek szánta-e a cége ezt a rendszert (zárójelben jegyzem meg, ez azért némi kommunikációs hiányosságra enged következtetni), mindenesetre volt, aki a megfigyelés egyik eszközeként tekintett rá és volt, aki ebben is a versenyt látta (ne felejtsük el, trenírozott sales-ekről van szó egy telkó cégnél! ).

Az azonban bizonyos, hogy a motiváció 2.0-ás operációs rendszeréből származó eszközről van szó. És ezekkel az a baj hogy „…a jutalom, természeténél fogva szűkíti a látókörünket.”

Jelen esetben teljesen felesleges azzal lestresszelni egy munkatársat már korán reggel, hogy nem elég az ügyfelekkel „megharcolni” nap-mint-nap, még az irodai helyért is küzdenie kell.

Koncentráljon inkább a munkájára, nem?

Egy ismerősöm egy trendi távol-keleti cégnél kezdett dolgozni, ahol van egy nagyon jópofa szokás arra, hogyan fogadják be az új belépőket.

Szinte mindenki találkozott már azzal a furcsa, sokak számára szorongással teli érzéssel, amit egy új munkahelyen eltöltött első néhány nap jelent. Amikor még kívülállónak érzed magad és mindenki tudja, hogy te vagy az új fiú/lány. Nincs rajtad semmi különös, próbálod felvenni a szokásokat, kényszeresen próbálsz minden szempontból konform lenni.

A dolog lényege, hogy az új belépő az első napján választhat egy „témát” és másnap mindenkinek annak megfelelő jelmezben kell mennie. Mikor ő kezdett, a „kisiskolás” témát választotta, így másnap mindenkinek térdzokniban és az elitiskolák egyenruháira emlékeztető rakott szoknyában, rövidnadrágban kellett mennie.

A fiúk jólfésült hajjal, a lányok fonott copffal, vagy masnival. Azt mondja, hihetetlenül jó érzés volt, hogy mindenki komolyan vette a feladatot és csak az ő kedvéért kitett magáért. Még a főnöke is! Az ominózus napon aztán jókat nevettek, össze-vissza fotózták egymást, és elképesztően oldott hangulatban telt az egész nap, mindenki imádta. Tulajdonképpen egy low-budget csapatépítés volt, ami nem volt kötelező, mégis mindenki komolyan vette. 

Néha nem kell drága csapatépítő tréning fűben kúszás-mászással, vagy egy rakás post-it ahhoz, hogy az emberek jobban érezzék magukat a munkahelyükön - csapatként. Van, hogy ha békén hagyjuk őket, kitalálják saját maguktól is.

Bennem ez egy örök dilemma, hogy kinek kihez kell egy ilyen helyzetben közelítenie. Az általános céges hozzáállás az, hogy természetesen a jövevénynek kell magát elfogadtatni, így ő tegye meg az első lépéseket. Én viszont azt mondom, hosszú időre meg lehet nyerni egy új munkatársat azzal, ha úgy érzi, a cégnél kifejezetten igyekeznek őt befogadni.