Tegnap megkaptuk a minden nyáron aktuális kérdést: ki, mikor megy szabira? A titkárnő bőszen jegyzetelt, hogy össze tudja állítani a flipcsártra a meseszép táblázatot, amit mindenki nézhet majd egész nyáron. Néhányan azt mondtuk, még nem tudjuk mikor, de nem is igazán lényeges, hiszen amit kell, azt úgyis megcsináljuk távolról is.  A megbeszélés után Enikő, a titkárnő, kávézás közben kérdezi, „hogy tudsz úgy kikapcsolódni, hogy közben állandóan mélezel?”

Természetesen nem állandóan, de amikor kell, tényleg megcsinálom. Két dolog van ugyanis: az egyik, hogy ami az én feladatom, úgysem csinálja meg helyettem más (tapasztalat). A másik, hogy sokkal jobban nyugtalanítana, ha a kikapcsolódásra szánt 1-2 hét alatti információs vákuumban végig azon kéne paráznom, vajon minden rendben lesz, nem történik-e valami nagy gáz a projektemmel idő közben.

Sokan elítélik, ha valaki szabira is „magával viszi a munkát”. Nem értem, miért rossz ez. A pihenést és a kikapcsolódást mindenki másként éli meg. Mindenki másból kapcsolódik ki. Van, akinek elég csak az irodából és napi rutinból kiszabadulni.

Én például remekül tudok külföldön is úgy kikapcsolódni, hogy amikor wifi közelbe jutok, megnézem minden OK-e, ha igen, hátradőlök és az elkövetkező néhány órám nyugodt.  Sokkal nyugodtabb, mintha hazaérve azt hallanám, hogy nem hívtak fel egy problémával, mert drága a roaming… Így a céges adatáramlat része maradok, de valójában nem dolgozom, csak passzívan befogadok.  Nekem ez jelenti a szabadságot: eldönthetem, mikor szeretnék bekapcsolódni aktívan és mikor nem.   

Érdekes dolgokat hoz a mobileszközök világa. Miközben sok ember vagyonokat költ arra, hogy olyan ketyerékkel vehesse körül magát, amikkel bárhol tud dolgozni, közben folyamatosan sír és Tibetbe vágyik, ahol nincs térerő és internet.

Ez pont olyan „perverz” dolog, mint az egyik haverom szerint a kertben a fű, amit az ember ültet és locsol, hogy aztán szitkozódhasson, amikor nyírnia kell, mert megnőtt. :-)

Nézem a filmet. Mintha egy fejvadász esettanulmányt hallanék. A jelentkezők sorban felvonulnak, és meggyőződéssel állítják, hogy „teljes mértékben” elhivatottak, a „legjobb” referenciájuk van, ez az „életcéljuk”, itt szeretnék „megvalósítani magukat”. Lehet, hogy kicsit pontatlanul idézem kijelentéseiket, de sem a filmben, sem itt nem is ez a lényeg. Kicsit leragadtam ennél a jelenetnél. Eszembe jutott hány hasonló eset fordulhat elő. Az egyik oldalon a munkaadó, a másikon a munkavállaló, és közöttük a személyzetis? háeres? fejvadász? Mindegy, minek nevezzük. Értékrendjükben pont a fentiek dominálnak (elhivatottság, referencia stb.), és ezek alapján szűrnek. Így aztán sokszor megesik, hogy nem találkozhatnak, dolgozhatnak együtt azok, akiknek erre a legnagyobb szükségük lenne. A vad, pökhendi, öntörvényű Driss-nek szerencséje volt, de munkaadójának is!

„Úgy tűnik, mintha a gyenge társadalmi kötelékek jótékony hatással lennének az innovációra és a gazdasági növekedésre. A gyenge társadalmi tőke és így a magas innovációs szint legjobb mutatója a régió nyitottsága a másságra és a kulturális aktivitásra. Minél több meleg pár, tervező, építész, zenész, táncos, fényképész, festő és színész található azon a bizonyos földrajzi helyen, annál nagyobb annak a régiónak az önmegújulási képessége. Ha ők nincsenek, a gazdaságnak befellegzett. A sikerhez több – nem pedig kevesebb non-konformistára van szükség.” írják a funky szerzők magyarul is megjelent, de már nem kapható könyvükben.

Kár lenne, ha a Philippe-ek és a Driss-ek nem találkozhatnának.

Egy kedves ismerősöm kért tőlem segítséget a minap. Ákos, egy közhasznúnál  szervez szabadidejében, napi nyolcban pedig egy távol-keleti tulajdonú vállalatnál marketinges.

A közhasznú most egy nagydobásra készül, amiben Ákos szívvel-lélekkel ugyan, de szép lassan megszakad. Beszélgetünk a szervezés nehézségeiről, mondom neki, miért nem dobja be a vezetésnek, hogy támogassák a közhasznú nagydobást többek közt azzal, hogy ő a munkaideje 20%-ban legálisan ezzel foglalkozhat. A cégnek meg remek lesz a CSR-ba.      

Azt mondja megkérdezte, de a távol-keleti vezetés már azon is ki volt akadva, hogy ő munkaidő után miért foglalkozik egy másik szervezet „nyavalyáival”! Komoly kulturális különbségek ezek!

Nézem a tévét, amiben az egyik kereskedelmi tv sztárriportere privátban remek lakberendező, egy másik már lassan népszerűbb a zenekarával, mint a riportjaival. Egy harmadik csatornán pedig a tőzsde egyik volt elnöke hegymászó szakértőként nyilatkozik egy expedícióról.   

Baj az, ha valaki egyszerre több dologgal is foglalkozik? Ha néha kipróbálja magát új dolgokban is? Hátha bejön.

A Google-t, mint vállalatot övező városi legendák egyike arról szól, hogy náluk a kiemelt alkalmazottak munkaidejük egy ötödét olyan dolgokkal tölthetik, ami nem a munkakörük része. (A linken az is kiderül, hogy ezt valójában nem is ők találták ki, de jó PR, hogy mindenki velük ismeri a sztorit) A mérnökök tehát kiszakadva az eredeti tevékenységükből olvashatnak, kiállításokra járhatnak, beszélgethetnek, új dolgokba foghatnak. Az ebből kieső ötleteket aztán megosztják egymással is. Szintén a legenda szerint később ebből lesznek a Google legéletképesebb cuccai. Nem tudni igaz-e a második fele, de akár így is lehetne.

Azt minden esetre rég óta figyelik és - ahol ennek van értelme - mérik is, hogy ez a fajta vezetői hozzáállás sokkal elkötelezettebbé teszi a munkatársakat, kisebb a fluktuáció a kulcspozíciókban és erősen támogatja az organikus alulról jövő innovációt.  

Persze a Google egy olyan pályán focizik, ahol szükség van az innovációra, mint egy falat kenyérre.