Egy hosszú hétvégére utaztam a balatoni vonaton. Épp csak lecuccoltam – pia, kaja, könyv kéznél – mikor utastársam belekezdett a beszélgetésbe. Először udvariasan válaszolgattam, majd lassan-lassan kezdtem figyelni is, mit mond. 

„Siófokig is tudok beszélni.”, és valóban dőlt belőle a szó. A vasútnál dolgozik, interneten képzi magát.

Rengeteg baja van a világgal, kicsit tán ki is ábrándult belőle, de – ahogy mondja – amit csinál, azt élvezi. Meg is jegyezte az egyik megálló után, hogy nem érti, hogyan lehet ilyen trehányan dolgozni. „Rosszul állították be. Ugye ön is hallja ezt a halk morajt? Ez eddig nem volt.” Tényleg, mintha más alaphagja lett volna a vonatnak.

Fehérvár után a találmányáról kezdett mesélni, meg arról, hogy egy szegedi péhádéssal ímélezett róla. Mellesleg megkérdezte, mi az péhádé. Sejtettem, hogy a PhD fokozatra gondol, de a magyarázatommal nem igen tudott mit kezdeni. Azt hajtogatta, hogy nem érti , miért ilyen zárkózott a tudós-világ. Tudja ő, hogy nem egy világrengető szenzáció a találmánya, de talán lehetne vele valamit kezdeni. Ha lehetne róla valakivel beszélgetni. Elmeséltem néhány sztorit arról, milyen bajokat hozhat egy-egy új ötlet, sőt arra is van példa, hogy inkább kifizetnek egy szép summát csak azért, nehogy kiderüljön, lehetne másként is. Na, erre az eddig nyugodt utitársam szinte belevörösödve kikelt magából: „Én inkább öngyilkos lennék, ha azért kapnék pénzt, hogy ne használják azt, amit csinálok.”

Simon Sinek azt mondja, hogy azért veszel fel valakit, mert el tudja végezni a dolgát, akkor a pénzedért fog dolgozni, de ha olyan embert veszel fel, aki hisz abban, amiben te is, akkor vérével és verítékével fog érted dolgozni. Talán ez is a jómunka titka.

Félve mondtam áment egy szakdolgozatra. Féltem, hogy valamelyik rostán fennakad, hiszen nincs benne egyetlen egy könyvesboltban beszerezhető, a hivatkozások szabályainak megfelelően idézhető forrás. Persze forrás azért van bőven, frissek is, csak hát mindegyik az interneten – vagy a felhőkben? – van. És ez ijesztő, sőt talán megengedhetetlen.

„A Google nem valóságos vállalat. Csak egy kártyavár.” – jelentette ki Steve Ballmer a kezdetekkor. Huszonéves diákom az okostelefonok fanja. Érdekli, hogy vajon meddig tartható fenn az okostelefonok munkahelyi használatának a tiltása. A leggyakoribb szavai a cloud computing, az okostelefonok, az operációs rendszer és az „informatikai”. (Na jó, hogy ezt megtudjam, bemásoltam egy szófelhő gyártóba a dolgozatát.) Vagy harminc weboldalt böngészett végig, hogy megszülethessen a megoldás, egy új alkalmazás okostelefon platformra. Most aztán rághatom a körmeim, hogy átmenjen.

„Újra és újra kiderül, hogy mindenki téved – hacsak nem abban hisz, hogy az innováció képes megváltoztatni a dolgokat, hogy az eretnekek átírják a szabályokat, és hogy a figyelemreméltó és izgalmas termékek és szolgáltatások sikeresek lesznek.” (Seth Godin, 2008) Én a szabályokat áthágó szakdolgozatírómnak drukkolok.

Tegnap a heti rendszeres értekezleten a Főnök nyilvánosan lecseszett egy munkatársat, amiért az nyomott egy lájkot a Facebook-on az egyik ex-kollégája és egyben szakmai barátja jól sikerült munkájára. Az ex-kolléga most a nem túl szorosan vett konkurenciánál dolgozik.

Majd jött az ív is hozzá: "amíg innen kapod a pénzed, nehogy már lájkold a konkurenciát!" (Zárójelben: nem alkalmazottról van szó, itt mindenki alvállalkozó, ha úgy tetszik zsoldosok - ami rendszeresen az orruk alá van dörgölve.)

Ezután döbbent csend ült a mítingre....Én akartam elsüllyedni (pedig nem nekem kellett volna), a jelenet több volt, mint kínos.

A pellengért (nyilvános szégyenfát, szégyenoszlopot) a középkorban általában nem a nép által választott és kevéssé szeretett/tisztelt vezetők alkalmazták előszeretettel a megfélemlítés és megtorlás eszközeként.  A megfélemlítés mögött mindig a bizalom hiánya lapul, a bizalom hiánya pedig a vezető félelméből táplálkozik.

Mitől fél a Főnök?  Attól, hogy kicsúszik a kezéből a - hagyományos - irányítás. 

Attól fél, hogy ha a „szakma” meglátja a lájkot, azt gondolja majd, rés van a pajzson, mert a kolléga ezzel elismerte a konkurencia előnyét.  Pedig az ellenfelet tisztelni és az érdemeit akár nyilvánosan is elismerni nem szégyen, hanem a legnemesebb, mondhatni legsportszerűbb gesztusok egyike.  Azzal, ha valaki elismeri, hogy a konkurencia is jó, önmaga még nem lesz rosszabb, vagy kevesebb.

De most komolyan: birtokolhat egy tulajdonos vagy egy vezető embereket? Akár zsoldosokat, akár alkalmazottakat. Birtokolhatja a magánvéleményüket, az integritásukat? Csak az gondolhatja ezt komolyan, aki még mindig olyan erőforrásnak tekinti a vállalatnak dolgozókat, amely felett teljes körűen rendelkezhet.   De ahogy Mintzberg mondja:„A resource is a thing. I am a human being. I am not a human resource.„

„Az emberek talán már nem olyan engedelmesek, de ez még nem azt jelenti, hogy a vezetés feleslegesség vált. Épp ellenkezőleg, a funky világ határtalan vezetést igényel, persze nem a vezetés hagyományos értelmében.” – mondja a világ egyik leglájkoltabb üzleti gondolkodó párosa arról a szemléletről, ami a sikeres vállalatokat és azok vezetői jellemzi.

Tegnap önismereti workshopon vett részt a csapatunk. A szeánsz előre meghirdetett célja az volt, hogy miután megismertük a saját és kollégáink alapvető személyiségjegyeit, jobban tudjunk majd együttműködni. Remek gondolat!

Jött egy tanácsadó cég és lenyomtak egy „konzerv” tréninget. Teljes képzavar! Tanácsot nem kaptunk, mert azon túl, hogy kibontották a konzervet, elmondták mi van benne és megkértek, hogy kóstoljuk meg mi is játszunk egyet velük okosabbak nem lettünk.  Szokásos körkérdés a végén: „Hogyan értékelnéd a mai napot? Változott-e a véleményed magadról és a kollégáidról?” A válaszok zöme: „Nem sok újat tudtam meg…” Azt már a Főnök jelenlétében nem merték hozzátenni: „…úgyhogy tökfeleslegesen raboltátok a napomat.”

Az önismeret jó és hasznos, de nem nyilvánosan, nem kötelezően és főként nem erre.

Egy korábbi döntési dilemmámban két állás lehetőség között vacilláltam. A szívem mélyén éreztem, hogy melyik lenne testhez állóbb számomra, de a másik tűnt logikusnak. Egy coach a beszélgetésünk alapján bedobott egy önismereti tesztet, ami ott és akkor megerősítette a megérzésemet – megnyugodtam tőle. Na, például erre jók az ilyen tesztek. De a tanácsadó, akinek a kezében kalapács van, mindent szögnek néz.    

Attól, hogy nyilvánosan beskatulyáztunk mindenkit, még nem tudtunk meg semmi újat arról, hogyan, és főként miért kellene hatékonyabban együttműködnünk, mint eddig – pedig tényleg kéne.

Ez a cég a benne (neki) dolgozók tudásából él, mondhatnám tudásalkotó vállalat. A legfontosabb feladat lenne ezt a tudást rendszerezni, megosztani és a folyamatos gyarapodást minél inkább támogatni, divatos kifejezéssel menedzselni.

„A szervezetben valahol fellelhető tudás puszta létezése igen kevés haszonnal jár; csak akkor válik értékes vállalati tőkévé, ha elérhető, s értéke az elérhetőség szintjeivel egyre növekszik.” – mondja Davenport és Prusak. Nekünk tehát nem egymásról, hanem egymástól kéne sokkal többet megtudnunk.

A tudásalkotó vállalatban a munkatársak együttműködését nem lehet felülről erőltetett folyamatként szabályozni (végképp nem lehet tréningeztetni). A legcélravezetőbb talán, ha a finom jeleket követve a vezető megpróbálja támogatni az alulról jövő kezdeményezéseket és ha azok működni kezdenek, az élükre állva terelgetni.  

Háromórányi konstruktív beszélgetésből erről, mindenki többet tudott volna meg saját magáról is.

Egy közvetlen kollégámat középvezetőből tegnap visszafokozták eggyel lejjebbi szintre. Mikor a Főnök nekem beszámolt a döntésről, az indoklás az volt, hogy „igazság szerint meg akarom leckéztetni, amiért nem képes rendesen ellátni a feladatait”. Mi van?!

A történethez az is hozzá tartozik, hogy a srác 7 hónapja került ebbe a szerepbe, de már az első 2-3 hónap után is tisztán látszott, hogy nem neki való, nehezen fog belenőni az új – nagyobb - ruhába.

Nem azért, mert nem akart megfelelni, egyszerűen emberileg (és talán szakmailag is) alkalmatlan rá. HR-es tájszólással: nem ott van a helye a szervezetben. Akinek szeme van rá, látta ezt már sokkal korábban is. Igazság szerint 7 hónappal ezelőtt sem érdemei, vagy ambíciói (értsd: könyöklése) révén lett kinevezve. Elment a felettese és ő volt a soron következő, logikusnak tűnő jelölt. Azt akkor sajnos nem vizsgálta senki, hogy vajon mekkora eséllyel válik majd be. Pedig fontos lett volna.

Csíkszentmihályi szerint az ember igazán akkor teljesít a csúcson, ha a feladat elvégzéséhez szükséges tudás és az elvárások folyamatos harmóniában vannak egymással. Így kerülhető el mind az unalom, mind pedig a szorongás állapota.

Na, emberünket megfelelő mentorálás híján, ám az elvárások folyamatos és kissé következetlen ismételgetésével sikerült hol az unalomba, hol pedig a szorongásba kergetni. Ennek eredményeképp szerencsétlen most azt sem tudja, miért fokozták vissza – sőt lehet, hogy már nem is érdekli. 

A nagymenő tanácsadók és menedzsment guruk folyamatosan szajkózzák a vezetők megváltozott szerepét és az ehhez szükséges szemléletváltást világszerte.

A megváltozott szerephez igazodva viszont le kell tenni az ész nélkül csattogtatott ostort és fel kell venni végre a léleklátó szemüveget – már akinek van olyan.