Tegnap az egyik fiatal kollégának bekrepált a céges – és egyben egyetlen - laptopja. Hogy mitől ment tönkre pontosan, volt némi ködösítés, nem is ez a lényeg, de biztosan nem szándékosan tette tönkre és kész. Előző héten költözött új albiba, minden pénze a kaucióban volt. A gép munkaeszköz volt, a nélkül nem tud dolgozni. Bement hát és szólt a főnöknek, hogy átmenetileg kéne neki egy másik, hogy el tudja látni a munkáját.

Tartalék gép nincs, erre a főnök azt mondja – ismerve a kolléga pénzügyi helyzetét is  – „nem érdekel hogyan, oldd meg, vegyél másikat, vagy csináltasd meg ezt, én most biztosan nem veszek neked egy újat.”

Hallva a történetet, és látva rajta az őszinte kétségbeesést, megkérdeztem a csajtól, tudok-e segíteni, majd végül kölcsönadtam neki egy százast, abból már tud venni egy olyat használtan, mint amin dolgozott.  Ezzel a gesztussal elbűvöltem őt.

Guy Kawasaki arról ír, hogy a jövő az elbűvölőké. De elbűvölőnek nem csak alkalmazottként kell lenni, hanem főnökként is, mert: „a nap végén a cég egyik legértékesebb eszköze hazamegy. A kérdés, hogy másnap is bejön-e dolgozni. Az elbűvölő főnök arról ismerszik meg, hogy az alkalmazottai tudják, hogy értékesek és nagyra becsülik őket.”   

Vajon ez a szegény lány tudja, hogy értékes és nagyra becsült a főnöke számára? Aki nem én vagyok.

Néhány éve, amikor összeraktam egy „információmenedzsment” nevű tantárgyat, állandóan a kezem ügyébe került Theodore Roszak „Az információ kultusza” című, több mint harminc éve írt könyve. Végül egyetlen idézetet sem használtam belőle, mégiscsak ciki lett volna ilyen „elavult” forrást használnom.

Muszáj jó példával elöl járni, ha egy végzős diáktól is megköveteljük, hogy tíz évnél frissebb forrást használjon a szakdolgozatában. De most megteszem. Egy tanítványom csinos tanúsítvánnyal a kezében érkezett a konzultációra. Sikeres vizsgát tett egy e-learning tanfolyamon. Felcsigázta érdeklődésem, és naivan megkérdeztem tőle, tetszett-e neki az e-tananyag. „Ja, azt nem is láttuk.” – vágta rá, csak vizsgázni kellett belőle. Még ma is kicsit az IT-sek törzséhez tartozónak érzem magam, bár vagy huszonöt éve nem írok programokat. Talán ezért veszem mégis védelmembe az e-tanulást, ami semmiképpen sem helyettesítheti a tanítás lényegét – és most megint Roszak – a „szabad emberi párbeszédet”, de megkönnyítheti a különböző előzetes tudású tanulók tudásgyarapodását. Nem kell végigülni, végigunatkozni minden órát, bárhol és bármikor böngészheted a tananyagot, aztán majd kibeszéljük a lényeges összefüggéseket. Az e-learning lényege, hogy mindenki a saját tanulási útvonalát járhassa be.

 „Az információ kezd hasonlítani arra a tapinthatatlan és láthatatlan, mégis szépnek talált selyemre, amelyből állítólag a császár ruháját szőtték. Olyannyira törekvő és átfogó meghatározásokat adtak róla, hogy most már a világon mindenkinek a létező legjobb dolgokat jelenti. Ám az ilyen túl sokat mondó szavak lehet, hogy végül nem jelentenek semmit; épp ez az ürességük teszi lehetővé, hogy megbabonázó dicsfénnyel ragyogjanak.” (Theodor Roszak, 1986)

Talán nem kellene hagynunk, hogy az e-learning felöltöztessen néhány császárt. Én látom, és szólok, hogy meztelenek!

Apám friss nyugdíjasként visszajárt dolgozni, mert szerette a munkáját és bár sok mindenben nem értett egyet a nála egy generációval fiatalabb ügyvezető-tulajdonossal, mégis úgy érezte, megbecsült munkaerőnek számít – és őszintén szólva nehezen tudta elképzelni, hogyan fognak telni a napjai bejárás nélkül. Nem tudom, a megbecsülésre abból következetett-e, hogy voltak apró kiváltságai a többiekhez képest, vagy abból, hogy akár ünnepnapok is berángatták azzal a felkiáltással, hogy „ezt csak te tudod megcsinálni”.  Repülőgépmotor alkatrészekkel dolgozott, ami - nem is hinné az ember - mekkora felelősséggel jár! Apám pedig magára húzta ezt a felelősséget.

A korábbi kis cég nőni kezdett, többen lettek, egy nagyobb, új üzemben. Egyszer csak megjelentek az ipari kamerák, amik a dolgozókat figyelték, a blokkoló órák, amik alapján változni kezdtek a fizetések…(konkrétan levonták a késéseket).  Apám kiváltságai közé tartozott az is, hogy ha elvégezte a munkáját, hazamehetett – cserébe nem cirkuszolt a túlórapénzért, ha tovább kellett bent maradnia.  Ez egy hallgatólagos megállapodás volt közte és a tulaj között.

Egy nap szólt, hogy készen van, hazamegy.  Mire a tulaj közölte, hogy a munkaidőből még fél óra hátravan. Erre fogta magát és csak hazament. Azon a napon, mikor látta a fizetéspapíron, hogy levonták a fél órát, odaállt a főnöke elé: „Én a munkatársad szerettem volna lenni”. Mire a fönők: „az vagy Karcsikám, az vagy”, erre apám így szólt: „akkor most vesztettél el egy munkatársat” – és többé nem ment be.

Nehéz lett volna vele megbeszélni, hogy a hallgatólagos megállapodásoknak vége? Hogy a cég kinőtte a családias méretet és azt a légkört? Hogy mostantól mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak? Megértette volna, hiszen előtte is úgy húzott le sok-sok évet az előző munkahelyein. De azt hitte, hogy ez itt most más.

Talán nem lett volna nehéz, ha a főnök tudatosan foglalkozik azzal, hogy a cég dinamikus növekedése nem csak számok tengere egy halom új bevétel- és költségszámla végén, ahol a pluszoknak kell győznie.

Érezted már azt, hogy egy jó helyen dolgozol? Hogy valami jó dolgot csinálsz értelmes emberekkel körülvéve? Hogy azt csinálod, amihez értesz és olyanokkal vagy nap-mint- nap, akikkel akár munkán kívül privátban is szívesen lennél?  Mindenki a helyén van, érted és talán még egyet is értesz a céged/vezetőd céljaival? Igen? Szerencsés vagy, hogy jómunkát végezhetsz!

Sajnos nincs ezzel mindenki így. Sok ember napi 8 órát vagy annál is többet olyan munka végzésével tölt, amit utál és alig várja, hogy elhúzhasson haza.  Sokkal gyakrabban gondolja azt, hogy „engem ezért nem fizetnek meg” mint azt, hogy „szívesen tettem, hisz ez is a munkámhoz tartozik”.

Hogy lehet „szenvedéssel” eltölteni éveket, évtizedeket a munkában? Hogy lehet az életünk több mint 1/3-ában az órát nézni és várni, hogy teljen már az idő?

Lehet, de lehet másként is. 

"A munka tölti ki az élet jelentős részét, ezért hogy igazán elégedett legyél, jó munkát kell végezned. Az egyetlen esély, hogy jó munkát végezz, ha szereted, amit csinálsz" - mondta Steve Jobs a Stanford egyetem diplomaosztó ünnepségén elmondott híres beszédében 2005-ben.

P. Drucker tükörtesztje szerint pedig ha etikai dolgokról van szó, csak ennyit kell kérdeznünk: Milyen embert szeretnék látni reggel a tükörben, amikor borotválkozom, vagy rúzsozom a számat?"