„Nagyon jó Gábor! Csináld! Most ugorj egyet! Tamás, nagyon jó! Na, még egyszer! Nagyon jó!”

Erre a harmadik „nagyonjó”-ra már feltápászkodtam, és félbeszakítottam a napozást. Kicsit hunyorognom kellett, hogy meglássam a parton fel-alá sétáló szörfoktatót és a partközelben szörfölni tanuló Gábort és Tamást.

Miközben hason fekve bámultam őket, eszembe jutott egy tavalyi tréningem, ahol Mayo-ról meséltem. Az egyik részvevő röhögve megjegyezte, hogy most már érti, miért kérdezgeti tőle állandóan a háeres, hogy hogyan érzi magát. A majd kilencven éve felfedezett Hawthorne-hatás ma is működik.

Milyen képzett ez az edző csaj, tudja, hogy mekkora szükségük van az embereknek a dicséretre. Azon gondolkodom, hogy vajon mit mondana azoknak, akik nem esnének le állandóan a deszkáról.

De ugye nem áltatjuk magunkat és másokat sem azzal, hogy egy (vagy három) „nagyonjó” pótolhatja az odafigyelést és a szakértelmet. Vagy ennyi is elég az önbizalom hiányban szenvedőknek?