Beszélgettem tegnap a személyi edző csajjal a konditeremben, ahova járok. Kérdezem, mióta csinálja az edzősködést itt a teremben? Mondja, hogy 5 éve, de reméli, már nem sokáig. Hogy-hogy? Erre elkezdi mesélni, hogy hamarosan nyit egy saját termet, ahol családi vállalkozásban nyomják majd a nővérével, aki jógaoktató és a bátyjával, aki thaibox edző.  Ahogy beszélgettünk, egészen szépen átgondolt 2-3 éves tervek körvonalazódtak és a lány egyre lelkesebben mesélt – egy ideje már visszakérdezés nélkül is. Végre szünetet tart, és akkor feltehettem neki a kérdést: -„és itt mondtad már, hogy erre készülsz?” (mármint a teremben a főnökeinek)„Á, akkor azonnal repülnék és keresnének valaki mást!”- mondja.

Ezt nem értem! Ha egy amúgy jól dolgozó munkatársról kiderül, hogy nem a jelenlegi helyéről készül majd nyugdíjba menni, akkor hirtelen kevésbé lesz értékes?  Ha egy vezető megtudja egy beosztottjáról, hogy vannak tervei a jövőre nézve és azok nem a vállalatához kötődnek, akkor inkább azonnal jöjjön helyette valaki más? Sokszor teljesen logikátlan, de nagyon jellemző húzás ez a cégeknél.

Pedig a mai fiatal generációba (nevezhetjük akár Y-nak is) egyszerűen kódolva van az az érzés, hogy mindent jobban tudnak, majd ők megmutatják, lehet ezt jobban is csinálni. Tele vannak ötletekkel és úgy érzik, muszáj „megvalósítaniuk önmagukat”. Én szinte nem is találkoztam mostanában olyan 35 alattival, aki ne akarna a jövőben saját vállalkozást.

De a többség tisztában van vele, hogy mielőtt belevág egy sajátba, praktikus tanulni olyantól, aki jól csinálja. Addig tehát elmegy, és szorgosan tanulva igyekszik megfelelni valahol máshol.  Az ügyesebbje talán még új dolgokat is kipróbál. Ha hagyják neki.

Kell ennél jobb hozzáállás? Szerintem addig maradjon, amíg csak lehet…