Egy 40 körüli kedves ismerősöm nem rég felmondott a multinál, ahol 17 éve dolgozott. Igen, ez volt az egyetem után az első normális munkahelye és igen, ő nem az az „ugrálós típus”.  Nem volt semmilyen konkrét oka rá, megfizették, nem hajtották agyon, a társaság is egészen jó volt. Egyszerűen úgy érezte, el kell jönnie, mielőtt megöli az unalom. Kb. 5 éve nem váltott pozíciót a cégen belül és már akkor is azért ajánlották neki a mostanit, hogy ne menjen el. Mert ő megbízható, értelmes srác, jó diplomával – az álom munkaerő.  

Most sokan mondhatnák, hogy irigylik a problémáját, mert van, akinek nemhogy unalmas, de semmilyen állás nem jut – és ő mégis lelépett. Most – ahogy ő mondja – újratervezi az életét. Teljesen mással szeretne foglalkozni, más iparágban, más jellegű munkát végezni. Talán bicikliboltot nyit, vagy sárkányfű-árus lesz.

Bátor? Telhetetlen? Nagyravágyó semmiképp. Egyszerűen csak újra át szeretné élni azt a bizsergető érzést, amikor valami olyat csinál az ember, aminek értelmét látja, és ahol „kapaszkodni kell”. Újra szeretne olyan izgalommal mesélni a munkájáról másoknak, ahogyan csak a belső elköteleződésből dolgozóknak tudnak. És ezt itt már rég nem érezte.

A HR-esek mostanában kezdenek intenzívebben foglalkozni azzal a jelenséggel, hogy a megfelelő embereket nem elég egyszer beleültetni a megfelelő pozícióba. Sőt lehet, hogy az sem elég, ha időnként rotálják a menedzsereket a vállalaton belül. Az igazán jó szakembereknek ez egy idő után kevés lesz.

Ez egy újfajta kihívás elé állítja a vezetőket – kicsit talán a párkapcsolatokhoz hasonló – ahol azt szokták mondani, nem elég megszerezni, meg is kell tudni tartani egy nőt/férfit.